2019. február 6., szerda

Eszes Rita - interjú

Eljött az az idő, hogy Eszes Ritával tudtam egy remek interjút készíteni. Megsúgom nektek ez már a második ilyen témájú írásom, úgyhogy kezdek megelégedni magammal. :)

Amikor írtam neki (ternészetesen a könyvéről, mert nekem annyira tetszett, hogy muszály voltam ezt elmondani neki) nagyon kedves volt. Azt gondolná egy blogger, hogy az írók nem szeretik mikor ilyenekkel zargatják, de tévedtem. Legalábbis nála. Hatalmas jószívvel, könnyedséggel beszélt velem, írt nekem, és ez nagyon megmaradt bennem. Így fogok ezután emlékezni Ritára. :)

Szóval minden mesét félretéve, olvassátok el Rita történetét! Remekül vette ezt az akadályt is, és fantasztikusakat írt nekem a kérdésekre. Egy lehetőség, hogy belássunk a kulisszák mögé, betekintést nyerjünk egy író életébe. Íme hát! :)



1. Akik olvasták a könyvedet, leginkább pozitívan értékelték a munkádat. Mesélj nekünk arról, hogyan kaptál ihletet a Rókatündér létrejöttéhez?
Az már elég régóta érlelődött bennem, hogy szeretnék írni egy történetet, ami Japánban játszódik. A középiskolában japánul tanultam, majd egy évet töltöttem ott cserediákként, és azóta is sokszor megfordultam az országban látogatóban. Sokáig egy reál történetben gondolkodtam egyébként. Aztán ahogy végigjártam a saját emlékeimet, valahogy minden történet a kétarcúságra futott ki. Már az országot is sokban másmilyennek képzeljük szerintem, mint amilyen valójában. Amikor pedig ott éltem, olyan szempontból én is kettős életet éltem, hogy japán iskolába jártam és japán családnál laktam, de közben az ott megismert külföldiekkel igyekeztünk minden olyat is felfedezni, amit, nos, nem annyira mutattak volna be nekünk. És ha az ember a családja és a barátai nélkül van a világ másik végén, akkor az egy nagyon jó önismereti utazás is, könnyű meglátni saját magunk kettősségét is, hogy milyenek vagyunk igazán, a megszokott elvárások nélkül. Szóval ez a sok-sok észrevett belső ellentét hozta a kétarcú kicunékat a történetbe, akik elég jellemző mitológiai alakok Japánban, és ebbe a regénybe tökéletesen beleillettek. Igazából csak felerősítették az emberekben és a világban – nem csak Japánban – meglévő kettősségeket.


2. Mennyire azonosul veled ez a történet? Ez egy teljesen kitalált alkotás, vagy valamennyire a tested-lelked benne szerepel?
A megjelenést követő első interjúkban mindig leszögeztem, hogy Midori nem én vagyok, de ez valószínűleg nem teljesen igaz. A vele történő események nagy része velem vagy körülöttem is megtörtént, bár sokszor azért másként reagáltunk helyzetekre. A szereplőket is mind valós személyekből gyúrtam, egyrészt, hogy ne legyenek felismerhetőek, másrészt, mert egy regénybe nem fér annyi ember, mint amennyivel a valóságban interakcióba kerülünk egy igen eseménydús év alatt. Szóval ez a könyv az én kifordított világom. A szívem és a lelkem mindegyik írásomban benne vannak, ahogy átalakítva az élményeim is. De valóban, sok visszajelzést kaptam, hogy ennél a regénynél ez különösen érződik.

3. Az előző kérdésemet azért tettem fel, mert említetted, és a könyved legvégén is lehet olvasni, hogy te magad is jártál Japánban, mint cserediák. Mesélnél nekünk erről? Gondolom, napokat lehetne regélni az élményeidről. Biztosan vannak kedves emlékeid! 
Nagyon nehéz lenne most kiragadni egy-két kedves emléket egy olyan évből, amit a mai napig életem legmeghatározóbb időszakaként emlegetek. Én ott lettem az, aki vagyok. Bár hiszem, hogy az ember folyamatosan változik, szóval inkább úgy mondom, hogy az én- és világképemet az ott tapasztaltak alapján alakítottam ki. Nem elsősorban Japán miatt, hanem, mert a védett burok ellenére is, amit az ösztöndíj szervezett kerete adott, igazából egyedül kellett helyt állnom tizennyolc évesen, egy teljesen idegen közegben. A japánok mellett rengeteg embert, nézőpontot, vallást, életutat megismertem a világ minden tájáról. Szóval, ha minden embernek lehetősége lenne a felnőtté válás küszöbén elmenni egy hosszabb időre valami távoli helyre, szerintem megvalósulna a szépségkirálynők álma, a világbéke.
De hogy eleget tegyek a kérésnek is, a legkedvesebb emlékem a családom, ahol a szüleimet a mai napig anyunak és apunak hívom, és ha felhívom őket, hogy haza szeretnék menni, akkor megkérdezik, mikorra legyen kész a szobám. A japán anyukám egyszer bevitt a munkahelyére, és mindenkinek úgy mutatott be, hogy a lánya vagyok. Aztán tök komolyan mindenkitől megkérdezte azt is, hogy ugye, mennyire hasonlítok rá, és irtó jól szórakozott a zavart arcokon. De szegény ő volt az is, akit baromira leégettem egy múzeumban, ahol szintén le kellett venni a cipőt, ugyanis megkérdeztem egy ötujjas zoknit viselő pasit, hogy hol vette azt a mókás cuccot. Ez még az itthoni lábtyű időszak megjelenése előtt volt, viszont kiderült, hogy Ázsiában ilyet a lábgombások viselnek, higiéniai okokból. De egy-két esetet leszámítva azért nem viselkedtem úgy, mint egy elefánt a porcelánboltban, jól sikerült beilleszkednem. Annyira, hogy egyszer betelefonáltam a barátnőm iskolájába, hogy beteg, és a beszédem alapján elhitték, hogy japán vagyok. Erre a mai napig baromi büszke vagyok, de persze ma már nem csinálnám meg.

4. Hogyan élte át a családod ennek a könyvnek a szerepét? Biztosan sok munka volt vele! Tudtak támogatni, vagy rosszul érintette őket mikor elvonultál alkotni, írni?
Nagyon szerencsés vagyok, egy kicsi, de támogató családdal a hátam mögött. A férjem elképesztően sokat segít, mindenben. Ha kell, meghallgat, ha kell, rám csukja az ajtót, intézi a gyereket, és természetesen ő a legfontosabb anyagi támogatóm is. A Rókatündér írásából konkrétan az maradt meg, hogy a leadási határidő előtti utolsó két hétben költöztünk új városba, ráadásul albérletbe, és még a kisfiam sem tudta elkezdeni az új óvodát egy hónapig. A férjem meg minden reggel felkerekedett vele, és délig magamra hagytak ebben a csodás, tóparti házban, hogy legyen minden nap négy órám írni és szerkeszteni a kéziratot. Nem tudom, hogy valaha is meg tudom köszönni neki eléggé, hogy ilyen. Talán ez az írásos vallomás jó lesz kezdetnek.


5. Te, mint író, milyen tapasztalataid vannak ezen a területen? Hogyan sikerült azzá válnod?
Nem tudom, hol indult pontosan az íróvá válás folyamata, mert egész életemben írtam szövegeket, mindenfélét. Visszajelzést viszont csak arról kaptam, ami a munkámhoz kapcsolódott, mert a saját fikcióimat szép csendben és nagy titokban kezeltem mindig. De akkor mondom onnan, hogy megírtam az Illangókat, ez volt az első regényem, amit be is fejeztem, és amit a Könyvmolyképzó Kiadó Aranymosás nevű irodalmi pályázatára küldtem be. Mivel korábban nem tanultam írástechnikát, csupán a magam szórakoztatására írtam, volt mit kalapálni a történeten, ami szerencsére így is közönségdíjas lett. Ez a visszajelzés nekem pont azért volt nagy szó, mert korábban még az ismerőseim elől is dugdostam az írásaimat. Nagyon boldog voltam. Aztán megkaptam a szerkesztőmet, és elkezdtünk olyan „apró” kérdésekkel foglalkozni, mint például, hogy kinek is szól a regény. Korosztály, zsáner, írói ígéret, ilyeneket tanultam az első közös munkánk alatt, ami egy intenzív és szuper élmény volt, és szerintem jól sikerült a végeredmény.

6. Mit üzennél azoknak akik írni szeretnének? Mennyi áldozatot kell adni, hogy egy remek, sikeres könyvet tudjon valaki készíteni?
Hát először is köszönöm, hogy úgy érzed, nekem megvan ez a recept. Másodszor pedig, embere válogatja, ki, mit érez áldozatnak. Szerintem kellenek hozzá olyan dolgok, mint mindenhez, amiben valaki  jó akar lenni: kitartás, alázat, türelem. A tehetség tök jó alap, de ezek nélkül nem sok labdába rúg vele az ember. Szerencsére ma már vannak nagyon jó írástechnikai tanfolyamok, amik fejlődési lehetőséget nyújtanak, én például egy híján a saját kiadóm Íróiskolájának összes kurzusát elvégeztem már, mindet az után, hogy igent kaptam az első regényemre. De vannak nagyon jó írástechnikai blogok, könyvek is, amiket érdemes olvasni. És azt gondolom, az is nagyon fontos, hogy az írás rendszerré váljon, akármilyen kicsit is, de minden nap kellene írni valamit, ha valaki ezzel szeretne foglalkozni. Ezt a szokást én is még csak most próbálom megvalósítani, de hiszek benne, hogy hasznos lesz.



7. A közeljövőben várhatunk tőled újabb regényeket?
Nagyon remélem, hogy idén megjelenhet az első regényem, az Illangók folytatása, amit, ha minden jól megy, összesen három kötetesre tervezek. Közben pedig egy másik történeten is dolgozunk egy író társammal közösen, de babonából többet nem árulok el a jövőről.

8. Mit szeretsz csinálni a szabadidődben?
Természetesen írni! Meg olvasni, emberekkel találkozni, hogy aztán beleírhassam őket mindenféle történetbe. Na, jó, csak viccelek. Szeretek romos helyek közelében fantáziálni, meg a természetben sétálni és állatok után leskelődni. És beszélni, lehetőleg egy bögre kávé fölött. Tényleg rengeteget beszélek.

9. Miket olvasol szívesen? Van kedvenc könyved, műfajod?
Régen főleg a klasszikusokat szerettem, de mostanában sok kortárs szórakoztató irodalmat olvasok, amik kirántanak a valóságból, megnevettetnek, és a könnyedségükkel visszaadják az emberiségbe vetett hitemet. Esküszöm, nem reklám, de a Könyvmolyképző Vörös és Rubin Pöttyös sorozatait forgatom mostanában legtöbbet. Nyilván azért írok én is a kettő közül az egyik sorozatba, mert olvasóként is ezt szeretem. Ha viszont egy darab kedvenc könyvet kell kiemelni, akkor azt hiszem, Leon Uris Exodusát mondom, ez régi szerelem, de én hűséges típus vagyok.

10. Van kedvenc karaktered a Rókatündérben?
Hűha, illendő egyáltalán választanom közülük? Nem is tudom. Talán Tristant és Reit volt a legérdekesebb írni, ők külön-külön is mókásak, de együtt különösen. A legjobb barátaimról mintáztam őket, akik egyébként soha nem alkottak egy párt (az a csavar, ami velük történik a könyvben, valóságos, csak épp mással esett meg). Valószínűleg ezt az igazság alapú merítést az olvasók is megérezték, mert a visszajelzések alapján ugyanúgy szeretik őket, mint a főszereplő párost. Akiket természetesen szintén imádok, de valóban nekem is egy kis pluszt ad ehhez a két karakterhez, hogy olyan emberekhez kötöm őket, akik a mai napig fontosak az életemben.


11. Hogyan lehet íróként megfelelni a médiának? Sokan veszik fel veled a kapcsolatot? Tudod tartani a tempót, vagy van mikor nemet kell mondanod?
Szerintem ez olyan dolog, hogy ha az ember szeretné, hogy ismerjék és olvassák, akkor örülnie kell a megkereséseknek. Biztosan van az a szint, ahol ez esetleg terhessé válik, de én bőven nem tartok ott. Nekem az is nagyon inspiráló a mindennapokban, ha magánemberek, olvasók írnak rám vagy küldenek képet arról, hogy épp náluk van a regényem. Hálás vagyok, amikor bloggerek interjút kérnek tőlem, mert ez azt jelenti, hogy tetszett nekik, amit írtam, és további gondolatok és kérdések merültek fel bennük a könyvvel vagy a bemutatott kultúrával kapcsolatban. Az, hogy meghívjanak beszélgetésekre, könyvtárakba, iskolákba, az még csak most kezd elindulni, és örömmel állok elébe.



12. Felismernek téged az utcán, szoktak autogramot kérni?
Neeeeem, ilyen még soha nem történt velem, de kétszer felismertek névről, és az valami hihetetlenül jó érzés volt, meg persze kicsit zavarba ejtő is. És néha eldugok aláírt könyvjelzőket a könyvesboltokban lévő könyveimbe, szóval kéretlenül is szórom az autogramokat. Az mindig jó érzés, ha valaki visszajelzi, hogy örült ennek.

Köszönöm szépen az interjút!

Remélem tetszett nektek! Írjatok nyugodtan ha jó munkát végeztünk! Bár Ritáé az elismerés leginkább.

Itt találjátok a facebook oldalát:
https://m.facebook.com/rita.eszes?tsid=0.756404323437458&source=result

Itt pedig a weboldalát:
http://www.eszesrita.hu/?fbclid=IwAR0Smkzm0nWa-Q2bSljJDIpEnk2BBlDgA6kKBKkf3qrgL-TYfKhl668pwpw


Sziasztok! :)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Dallos Zoltán: Alkalmazottból vállalkozó

Sziasztok! Újra tudok laptopról gépelni. Tudom ez nem olyan nagy szám, de amikor az ember a telefonjához van hozzá szokva, akkor nagyon ...