Csóti Lili interjúja

Nagyon hálás vagyok azoknak az íróknak, akik egy ilyen kis blogger felkérését nem utasítják vissza. Így jött létre most a harmadik interjúm Csóti Lilivel. Most fog megjelenni az első könyve, a Hetedvérig. Izgatottan várom már. :)
Ebből a kis kérdéssorból sok minden kiderül az írónőről, egy kis betekintés az életébe. Jó volt olvasni a kedves szavait.
Azt azért hozzátenném, hogy egy könyv miatt sikerült kapcsolatba kerülnünk. Mi más miatt lett volna! :)

1. Lili! Ami elsőnek megfogott veled kapcsolatban az az életkorod. Ha nem titok leírom, hogy 18 éves vagy. Most érettségizel és még egy könyvet is írtál. Hogy csináltad ezt?
Csak nyugodtan, sosem titkoltam. Nos, valójában ehhez a történethez hozzá tartozik, hogy a Hetedvériget nem most írtam. 12 éves korom óta írok regényeket, nyilvánvalóan a kezdetekben még meglehetősen megkérdőjelezhető minőségben. Ennek a könyvnek a születésekor 15-16 éves voltam, így akkor még nem kellett foglalkoznom az érettségivel. Mostanában sajnos tényleg kevesebb időm van írni.

2. Mivel még a könyved a nyomdában van és április 30-án várható a megjelenése, mondanál nekünk egy pár szót, kedvcsinálót, ami által az olvasók már kívánságlistára is teszik a könyved?
Természetesen! Talán a legizgalmasabb, hogy ez a könyv különböző érdeklődésű emberek számára is érdekes lehet: van benne gyilkosság, bűnügy, varázslat, titkok, és egy kis szerelem is. Emellett szeretem, ha egy könyvnek jó humora van. A legtöbbször az élet sem csak borongós, vagy felhőtlenül vidám, a kettőnek tehát könyvekben is vegyülnie kell. Igyekeztem egy kis jókedvet is csempészni a regénybe ott, ahol szükség volt rá.

3. Mi ihlette a munkádat? Egyszerűen csak jött egy téma és már vérprofin vitted végig a sztorit?
Dehogy. Azt hiszem, ennyi idő után már mondhatom, hogy az életem egyik központi eleme az írás, és nem hiszem, hogy ez valaha, vagy a belátható jövőben változni fog, de egy könyv születése sosem csak egy lélegzet. Valahogy, ha valamit befejez az ember, rögtön elégedetlen lesz vele, tökéletesíteni akarja, így alakul ki a végére az igazi történet. Én legalábbis így csináltam. A Hetedvérig esetében két dologban voltam biztos: mindenképpen szerettem volna egy nem mindennapi gyilkosságot, amely főként a bosszú és annak jogossága körül forog, illetve egy szereplőt, aki valamilyen módon kapcsolatban áll a túlvilággal, képes kommunikálni a kísértetekkel. Ezt a két pontot kapcsoltam össze, és köréjük építettem fel a történetet, mindig egyre több kis darabkát adva a kirakóshoz.

4. Mivel a Twister kiadónál jelenik meg a könyved a [bekezdés] pályázat keretein belül, mire számítottál mikor beadtad a kéziratodat? Illetve mit éreztél mikor megnyerted?
Valójában, mire a Twister Media pályázatával találkoztam, a könyv egy éve már kész volt, el is küldtem pár kiadónak, de sehol sem jártam sikerrel. Ekkor már a „mit veszíthetek” állásponton voltam. Talán hihetetlenül fog hangzani, de a hirdetés a 17. születésnapomon jött szembe velem. Erra jutottam, ilyenek a véletlenek, és ahogy volt, bármiféle különösebb átgondolás nélkül el is küldtem. Bevallom, nem vártam túl sokat a dologtól, képzelheted, hogy megdöbbentem, mikor először a shortlistre kerültem fel, majd megjött az e-mail, hogy győztes vagyok.

5. A családod hogyan tudott téged támogatni?
Amiben csak lehetett, segítettek. Nagyon sokat köszönhetek nekik, főleg Édesanyámnak, de mindannyin támogattak, mióta csak elkezdtem írni. Nélkülük talán soha nem küldöm el az írásaimat sehova.

6. Annyira fiatal vagy még, előtted az élet. Talán író lesz belőled? Tervezel még könyvet kiadni, vagy a suli az első?
Rengeteg ötletem van még, rengeteg dolgot szeretnék elmesélni, megosztani az emberekkel. Jelenleg úgy érzem, életem végéig folytatnám az írást, ha elképzelem a jövőmet, valamilyen módon ott van az életemben. Ennek ellenére tudom, Magyarország kis ország ahhoz, hogy az írásból megéljek, de ez talán nem is baj. Szeretnék tanulni, alig várom az egyetemet, és, hogy jobban elmerüljek azokban a dolgokban, amiket szeretek.

7. Hol fogsz tovább tanulni? Mi érdekel téged? Abban a szakmában dolgoznál tovább, vagy inkább írnál, ez által meghódítanád a világot?
Egyelőre nem szeretném elárulni, melyik szakokat választottam, hiszen még messze nem biztos, hogy fel is vesznek. Azzal talán nem árulok el nagy titkot, hogy elmondom: az irodalmon kívül a nyelveket is nagyon közelinek érzem magamhoz. Nyelvszakra készülök. És igen, szeretnék majd ezzel foglalkozni. Szívesen fordítanék, tolmácsolnék, noha, ahogy már említettem, az írás is nagyon fontos számomra. Szerencsére összeköthető ez a két álom.

8. Azért van szabadidőd is? Vagy éppen már nem is alszol, mert annyi terved van. Mit szeretsz csinálni?
Nos, találó a kérdésed, bár tudom, képletesen értetted, éppen aludni nem alszom túl sokat mostanában. Az írás nekem egy hatalmas hobbi, ami immár sokkal többé vált. Legtöbbször a szabadidőm maga az írás, ugyanakkor persze más dolgokat is szeretek csinálni, ezekre is igyekszem a tanulás és az alkotás mellett időt szakítani. Talán furcsán hangzik egy 18 éves szájából, de az egyik a főzés, ez például kifejezetten hasznos kikapcsolódási forma.



Remélem tetszett nektek ez az interjú is, és már közelebb is érzitek magatokhoz az írónőt. :) Én azt mondom... ha már csak a könyv borítóját nézzük, fantasztikus. Biztosan sikere lesz.

Köszönöm a Twister Mediának, hogy a szárnyai alá vette. Máskülönben nem jöhetett volna ez létre. Lili neked is hála, hogy szóbaáltál velem. :)

Remélem írhatok még róla, mert nagyon kedves számomra. Ha egyszer sikerül, talán közös képet is tudunk készíteni. :)

Itt tudtok a facebook oldalára lépni:
https://m.facebook.com/csotililiwriter/?tsid=0.13596305795534946&source=result

Sziasztok!

Anna Gavalda: Együtt lehetnénk

Kicsit megilyesztett a terjedelme, mikor a könyvtárból hazahoztam. Azt hittem, majd hetekig fogom olvasni. Sőt, a borítója se tetszett nekem. Olyan szürke, unalmas, feledhető, semmitmondó számomra. Mikor aztán kinyitottam... úgy képzeljétek el, mint egy hatalmas fényáradatot, kirobbant a történet. :) Ilyenkor tapasztalja meg az olvasó, hogy nem lehet borító alapján megítélni egy könyvet. Imádtam Anna Gavalda írónő stílusát. Szerintem nem könnyű munka, mikor 627 oldalt úgy akar megírni valaki, hogy az az olvasó számára egy emlék legyen, hogy máskor is a kezében akarja tudni. Neki sikerült egy fantasztikus könyvet létrehozni.

Ez a mese ami néha a lágy, néha a kemény oldalát mutatta meg, összességében egy francia romantikus, művészi alkotás volt. Ahhoz képest, hogy egy könnyed regénnyel volt dolgom, nagy hangsúllyal szerepelt benne a művészetet és a tudományt.

"Légy kedvesebb azokhoz, akik rendesek veled. Majd ha öregebb leszel, te is rájössz, hogy nincsenek olyan sokan." 

A főszerepben egy Camille nevű fiatal lány, aki nem találja a helyét a nagyvilágban. Családi problémák adódnak, és szó szerint az utcára kerül. Nem sok híja volt, hogy elveszti az eletét, de egy kedves, ismerős házaspár felajánl neki egy zegzugos, ütött-kopott lakást, aminek a falai épphogy állnak egy emeletes ház legtetején lévő pár négyzetméteren. Szóval, elég morbid körülmények között él, de legalább nem az utcán.
Ez a lány nagyon tehetséges rajzban, de egy kis ideig nem képes dolgozni. Később megjön a kedve, amikor is lázasan, betegen rátalál egy kedves ember, Philibert. Leviszi magához, csak pár emelettel lentebb , és onnantól kezdve megváltozik az élete, az életvitele.
Kettő férfi él egy hatalmas lakásban, Philibert és Frank. Nagyon különböző személyiségek, de ahogy Philibert megmentette Camillet, úgy Camille, mint egy angyal, hatalmas változást hozott a két fiú életébe. Teljesen összekovácsolódnak, Camille az anorexiás művész, Philibert a képeslapot áruló, visszafogott, ámde nagyon tanult férfi, és Frank... a szakács, aki imádja a motrokat és borzalmas a stílusa, lekezelően viselkedik másokkal. Mind a hármuk ad a másik életébe egy kis pluszt. Megkedvelik egymást, mint egy szép család, fura szokásokkal.

Konkrétan a történet Frank és Camille kapcsolatára terelődik át. Két nagyon eltérő személyiség egymásba szeret, de nem adják meg maguknak azt a lehetőséget, boldogságot, hogy egymásé legyenek.

"Micsoda hangerő, úristen, micsoda hangerő! Nyilván rátesznek még egy lapáttal, ez már hihetetlen... Frank valószínűleg megkérte a csajt, hogy túlouzzon egy kicsit. De mi a fene, talán sziréna van ennek a kurvának a torkában, vagy mi?"

Időközben hozzájuk költözik Frank nagymamája, aki anyja helyett anyja volt. Camille ápolgatja és amikor már megkapta Paulette a nagymama azt a boldogságot, amikor megtudta, hogy az ő Frankje boldog lesz, benőtt a fejelágya az ő kicsi unokájának, akkor elaludt a tolószékben ott, ahol leélte életét. És most, hogy  a fiatalok visszavitték régi, virágokkal díszített otthonába, annyira beteljesedett az élete, már többet nem kívánhatott, és végleg elaludt. Ez a szituáció eltaszította egymástól Camillet és Franket. De végezetül, mikor Frank elutazott volna, mert semmi nem köti már Párizsba, feladták makacsságukat és önfejűségüket, győzött a szerelem és beismerték, hogy ők egymásnak vannak teremtve.
A legvégén olvashattam róla, éppen mi zajlott a szerelmes éveik alatt, de csak egy kis betekintés volt egy családi, baráti lakomára. Nekem kevés volt, úgy olvastam volna még. Nem volt elég ez a 627 oldal.

"-Camille!Aludt? Vagy csak úgy tett? Mindenesetre nem válaszolt.-Nagyon szeretek veled lenni...Kis mosoly.Álmodott? Vagy aludt? Ki tudja..."

Számomra kedvenc lett ez a könyv. Az öt csillag helyett tizet adnék, ha lehetne. Fura volt az elején, hogy rentgeteg párbeszéd van benne, szinte csak abból áll, de gyorsan hozzászoktam és egyáltalán nem zavart. Olvasatja magát ez a könyv. Annyira jól kivan találva.
Lehet az írónő az egyik kedvencem lesz. Listámra is rakom a könyveit. Tehát 5 csillag, de 10-et adnék.

Ezt a könyvet egy facebookos csoport ajánlása miatt olvastam el. Januári kihívás volt a Könyvmoly Klub Függőknek csoportban.
Itt tudjátok megnézni:
https://m.facebook.com/groups/251800485691609?ref=bookmarks

Remélem tetszett az összeállítás és amit írtam a könyvröl. Olvassátok el bátran! Nektek is tetszeni fog! :)
Sziasztok!

Eszes Rita - interjú

Eljött az az idő, hogy Eszes Ritával tudtam egy remek interjút készíteni. Megsúgom nektek ez már a második ilyen témájú írásom, úgyhogy kezdek megelégedni magammal. :)

Amikor írtam neki (ternészetesen a könyvéről, mert nekem annyira tetszett, hogy muszály voltam ezt elmondani neki) nagyon kedves volt. Azt gondolná egy blogger, hogy az írók nem szeretik mikor ilyenekkel zargatják, de tévedtem. Legalábbis nála. Hatalmas jószívvel, könnyedséggel beszélt velem, írt nekem, és ez nagyon megmaradt bennem. Így fogok ezután emlékezni Ritára. :)

Szóval minden mesét félretéve, olvassátok el Rita történetét! Remekül vette ezt az akadályt is, és fantasztikusakat írt nekem a kérdésekre. Egy lehetőség, hogy belássunk a kulisszák mögé, betekintést nyerjünk egy író életébe. Íme hát! :)

1. Akik olvasták a könyvedet, leginkább pozitívan értékelték a munkádat. Mesélj nekünk arról, hogyan kaptál ihletet a Rókatündér létrejöttéhez?
Az már elég régóta érlelődött bennem, hogy szeretnék írni egy történetet, ami Japánban játszódik. A középiskolában japánul tanultam, majd egy évet töltöttem ott cserediákként, és azóta is sokszor megfordultam az országban látogatóban. Sokáig egy reál történetben gondolkodtam egyébként. Aztán ahogy végigjártam a saját emlékeimet, valahogy minden történet a kétarcúságra futott ki. Már az országot is sokban másmilyennek képzeljük szerintem, mint amilyen valójában. Amikor pedig ott éltem, olyan szempontból én is kettős életet éltem, hogy japán iskolába jártam és japán családnál laktam, de közben az ott megismert külföldiekkel igyekeztünk minden olyat is felfedezni, amit, nos, nem annyira mutattak volna be nekünk. És ha az ember a családja és a barátai nélkül van a világ másik végén, akkor az egy nagyon jó önismereti utazás is, könnyű meglátni saját magunk kettősségét is, hogy milyenek vagyunk igazán, a megszokott elvárások nélkül. Szóval ez a sok-sok észrevett belső ellentét hozta a kétarcú kicunékat a történetbe, akik elég jellemző mitológiai alakok Japánban, és ebbe a regénybe tökéletesen beleillettek. Igazából csak felerősítették az emberekben és a világban – nem csak Japánban – meglévő kettősségeket.

2. Mennyire azonosul veled ez a történet? Ez egy teljesen kitalált alkotás, vagy valamennyire a tested-lelked benne szerepel?
A megjelenést követő első interjúkban mindig leszögeztem, hogy Midori nem én vagyok, de ez valószínűleg nem teljesen igaz. A vele történő események nagy része velem vagy körülöttem is megtörtént, bár sokszor azért másként reagáltunk helyzetekre. A szereplőket is mind valós személyekből gyúrtam, egyrészt, hogy ne legyenek felismerhetőek, másrészt, mert egy regénybe nem fér annyi ember, mint amennyivel a valóságban interakcióba kerülünk egy igen eseménydús év alatt. Szóval ez a könyv az én kifordított világom. A szívem és a lelkem mindegyik írásomban benne vannak, ahogy átalakítva az élményeim is. De valóban, sok visszajelzést kaptam, hogy ennél a regénynél ez különösen érződik.

3. Az előző kérdésemet azért tettem fel, mert említetted, és a könyved legvégén is lehet olvasni, hogy te magad is jártál Japánban, mint cserediák. Mesélnél nekünk erről? Gondolom, napokat lehetne regélni az élményeidről. Biztosan vannak kedves emlékeid! 
Nagyon nehéz lenne most kiragadni egy-két kedves emléket egy olyan évből, amit a mai napig életem legmeghatározóbb időszakaként emlegetek. Én ott lettem az, aki vagyok. Bár hiszem, hogy az ember folyamatosan változik, szóval inkább úgy mondom, hogy az én- és világképemet az ott tapasztaltak alapján alakítottam ki. Nem elsősorban Japán miatt, hanem, mert a védett burok ellenére is, amit az ösztöndíj szervezett kerete adott, igazából egyedül kellett helyt állnom tizennyolc évesen, egy teljesen idegen közegben. A japánok mellett rengeteg embert, nézőpontot, vallást, életutat megismertem a világ minden tájáról. Szóval, ha minden embernek lehetősége lenne a felnőtté válás küszöbén elmenni egy hosszabb időre valami távoli helyre, szerintem megvalósulna a szépségkirálynők álma, a világbéke.
De hogy eleget tegyek a kérésnek is, a legkedvesebb emlékem a családom, ahol a szüleimet a mai napig anyunak és apunak hívom, és ha felhívom őket, hogy haza szeretnék menni, akkor megkérdezik, mikorra legyen kész a szobám. A japán anyukám egyszer bevitt a munkahelyére, és mindenkinek úgy mutatott be, hogy a lánya vagyok. Aztán tök komolyan mindenkitől megkérdezte azt is, hogy ugye, mennyire hasonlítok rá, és irtó jól szórakozott a zavart arcokon. De szegény ő volt az is, akit baromira leégettem egy múzeumban, ahol szintén le kellett venni a cipőt, ugyanis megkérdeztem egy ötujjas zoknit viselő pasit, hogy hol vette azt a mókás cuccot. Ez még az itthoni lábtyű időszak megjelenése előtt volt, viszont kiderült, hogy Ázsiában ilyet a lábgombások viselnek, higiéniai okokból. De egy-két esetet leszámítva azért nem viselkedtem úgy, mint egy elefánt a porcelánboltban, jól sikerült beilleszkednem. Annyira, hogy egyszer betelefonáltam a barátnőm iskolájába, hogy beteg, és a beszédem alapján elhitték, hogy japán vagyok. Erre a mai napig baromi büszke vagyok, de persze ma már nem csinálnám meg.

4. Hogyan élte át a családod ennek a könyvnek a szerepét? Biztosan sok munka volt vele! Tudtak támogatni, vagy rosszul érintette őket mikor elvonultál alkotni, írni?
Nagyon szerencsés vagyok, egy kicsi, de támogató családdal a hátam mögött. A férjem elképesztően sokat segít, mindenben. Ha kell, meghallgat, ha kell, rám csukja az ajtót, intézi a gyereket, és természetesen ő a legfontosabb anyagi támogatóm is. A Rókatündér írásából konkrétan az maradt meg, hogy a leadási határidő előtti utolsó két hétben költöztünk új városba, ráadásul albérletbe, és még a kisfiam sem tudta elkezdeni az új óvodát egy hónapig. A férjem meg minden reggel felkerekedett vele, és délig magamra hagytak ebben a csodás, tóparti házban, hogy legyen minden nap négy órám írni és szerkeszteni a kéziratot. Nem tudom, hogy valaha is meg tudom köszönni neki eléggé, hogy ilyen. Talán ez az írásos vallomás jó lesz kezdetnek.

5. Te, mint író, milyen tapasztalataid vannak ezen a területen? Hogyan sikerült azzá válnod?
Nem tudom, hol indult pontosan az íróvá válás folyamata, mert egész életemben írtam szövegeket, mindenfélét. Visszajelzést viszont csak arról kaptam, ami a munkámhoz kapcsolódott, mert a saját fikcióimat szép csendben és nagy titokban kezeltem mindig. De akkor mondom onnan, hogy megírtam az Illangókat, ez volt az első regényem, amit be is fejeztem, és amit a Könyvmolyképzó Kiadó Aranymosás nevű irodalmi pályázatára küldtem be. Mivel korábban nem tanultam írástechnikát, csupán a magam szórakoztatására írtam, volt mit kalapálni a történeten, ami szerencsére így is közönségdíjas lett. Ez a visszajelzés nekem pont azért volt nagy szó, mert korábban még az ismerőseim elől is dugdostam az írásaimat. Nagyon boldog voltam. Aztán megkaptam a szerkesztőmet, és elkezdtünk olyan „apró” kérdésekkel foglalkozni, mint például, hogy kinek is szól a regény. Korosztály, zsáner, írói ígéret, ilyeneket tanultam az első közös munkánk alatt, ami egy intenzív és szuper élmény volt, és szerintem jól sikerült a végeredmény.

6. Mit üzennél azoknak akik írni szeretnének? Mennyi áldozatot kell adni, hogy egy remek, sikeres könyvet tudjon valaki készíteni?
Hát először is köszönöm, hogy úgy érzed, nekem megvan ez a recept. Másodszor pedig, embere válogatja, ki, mit érez áldozatnak. Szerintem kellenek hozzá olyan dolgok, mint mindenhez, amiben valaki  jó akar lenni: kitartás, alázat, türelem. A tehetség tök jó alap, de ezek nélkül nem sok labdába rúg vele az ember. Szerencsére ma már vannak nagyon jó írástechnikai tanfolyamok, amik fejlődési lehetőséget nyújtanak, én például egy híján a saját kiadóm Íróiskolájának összes kurzusát elvégeztem már, mindet az után, hogy igent kaptam az első regényemre. De vannak nagyon jó írástechnikai blogok, könyvek is, amiket érdemes olvasni. És azt gondolom, az is nagyon fontos, hogy az írás rendszerré váljon, akármilyen kicsit is, de minden nap kellene írni valamit, ha valaki ezzel szeretne foglalkozni. Ezt a szokást én is még csak most próbálom megvalósítani, de hiszek benne, hogy hasznos lesz.

7. A közeljövőben várhatunk tőled újabb regényeket?
Nagyon remélem, hogy idén megjelenhet az első regényem, az Illangók folytatása, amit, ha minden jól megy, összesen három kötetesre tervezek. Közben pedig egy másik történeten is dolgozunk egy író társammal közösen, de babonából többet nem árulok el a jövőről.

8. Mit szeretsz csinálni a szabadidődben?
Természetesen írni! Meg olvasni, emberekkel találkozni, hogy aztán beleírhassam őket mindenféle történetbe. Na, jó, csak viccelek. Szeretek romos helyek közelében fantáziálni, meg a természetben sétálni és állatok után leskelődni. És beszélni, lehetőleg egy bögre kávé fölött. Tényleg rengeteget beszélek.

9. Miket olvasol szívesen? Van kedvenc könyved, műfajod?
Régen főleg a klasszikusokat szerettem, de mostanában sok kortárs szórakoztató irodalmat olvasok, amik kirántanak a valóságból, megnevettetnek, és a könnyedségükkel visszaadják az emberiségbe vetett hitemet. Esküszöm, nem reklám, de a Könyvmolyképző Vörös és Rubin Pöttyös sorozatait forgatom mostanában legtöbbet. Nyilván azért írok én is a kettő közül az egyik sorozatba, mert olvasóként is ezt szeretem. Ha viszont egy darab kedvenc könyvet kell kiemelni, akkor azt hiszem, Leon Uris Exodusát mondom, ez régi szerelem, de én hűséges típus vagyok.

10. Van kedvenc karaktered a Rókatündérben?
Hűha, illendő egyáltalán választanom közülük? Nem is tudom. Talán Tristant és Reit volt a legérdekesebb írni, ők külön-külön is mókásak, de együtt különösen. A legjobb barátaimról mintáztam őket, akik egyébként soha nem alkottak egy párt (az a csavar, ami velük történik a könyvben, valóságos, csak épp mással esett meg). Valószínűleg ezt az igazság alapú merítést az olvasók is megérezték, mert a visszajelzések alapján ugyanúgy szeretik őket, mint a főszereplő párost. Akiket természetesen szintén imádok, de valóban nekem is egy kis pluszt ad ehhez a két karakterhez, hogy olyan emberekhez kötöm őket, akik a mai napig fontosak az életemben.

11. Hogyan lehet íróként megfelelni a médiának? Sokan veszik fel veled a kapcsolatot? Tudod tartani a tempót, vagy van mikor nemet kell mondanod?
Szerintem ez olyan dolog, hogy ha az ember szeretné, hogy ismerjék és olvassák, akkor örülnie kell a megkereséseknek. Biztosan van az a szint, ahol ez esetleg terhessé válik, de én bőven nem tartok ott. Nekem az is nagyon inspiráló a mindennapokban, ha magánemberek, olvasók írnak rám vagy küldenek képet arról, hogy épp náluk van a regényem. Hálás vagyok, amikor bloggerek interjút kérnek tőlem, mert ez azt jelenti, hogy tetszett nekik, amit írtam, és további gondolatok és kérdések merültek fel bennük a könyvvel vagy a bemutatott kultúrával kapcsolatban. Az, hogy meghívjanak beszélgetésekre, könyvtárakba, iskolákba, az még csak most kezd elindulni, és örömmel állok elébe.

12. Felismernek téged az utcán, szoktak autogramot kérni?
Neeeeem, ilyen még soha nem történt velem, de kétszer felismertek névről, és az valami hihetetlenül jó érzés volt, meg persze kicsit zavarba ejtő is. És néha eldugok aláírt könyvjelzőket a könyvesboltokban lévő könyveimbe, szóval kéretlenül is szórom az autogramokat. Az mindig jó érzés, ha valaki visszajelzi, hogy örült ennek.

Köszönöm szépen az interjút!

Remélem tetszett nektek! Írjatok nyugodtan ha jó munkát végeztünk! Bár Ritáé az elismerés leginkább.

Itt találjátok a facebook oldalát:
https://m.facebook.com/rita.eszes?tsid=0.756404323437458&source=result

Itt pedig a weboldalát:
http://www.eszesrita.hu/?fbclid=IwAR0Smkzm0nWa-Q2bSljJDIpEnk2BBlDgA6kKBKkf3qrgL-TYfKhl668pwpw


Sziasztok! :)

Eszes Rita: Rókatündér

Megmondom őszintén, ezt az értékelést most nagyon a végére húztam. Elolvastam a könyvet, és rögtön elkezdtem egy másikat. Mindig úgy csináltam, olvasok-írok, olvasok-írok. De most nem így csináltam. Meg is látszik! :(

Rókatündért a Mini-könyvklub 12 által olvastam el. Itt az a szabály, hogy a hónap utolsó napjáig legkésőbb, meg kell írni az értékelést, véleményt. Sikerült úgy kicentiznem ahogy illik.

A lényeg igazándiból, hogy még beleférek. A lustaság mi? :) Ezt én annak nevezném. Hi-hi!

Szóval... ha nem csatlakozok ehhez a könyvklubhoz akkor szerintem nem is olvastam volna el a Rókatündért. De a sors úgy akarta, hogy megvegyem. Nagyon is jó ötlet volt. Én már az elején azt mondanám mindenkinek, hogy olvassátok el. Meg is írom, hogy miért gondolom ezt. :)

Már amikor elkezdtem olvasni, a legeslegelején megtetszett az írónő stílusa. Olyan könnyed, olyan színes, olyan e világi, olyan fiatalos. Néha-néha nehezen raktam le, de sajnos nem tudok egy huzamban végig olvasni egy könyvet, így muszály volt. A család azért fontosabb. :)

"Nagyanyó szerint néha kicsit el kell veszítenünk, amit szeretünk, hogy igazán szerethessük, ..."

Japán világban még nem jártam, olvasmányaim során. De most változatos helyeket járhattam be. Ezek a helyszínek meghatározóak voltak egy róka, illetve egy tinédzser lány életében is. Ugyanis Midori a főhősnő egy alakváltó volt. Tudott rókaként és emberként is élni. Ez mindig az adott pillanathoz igazodott, hogy melyik bőrben szeretne lenni. Ez a kedves lány teljesen el van szeparálva a városi élettől. Ennek oka kiderül a könyvben. Amit elmondhatok, hogy nem a szüleivel él. Egy öreganyóval lakik, aki terelgeti az útján. Ez a kedves néni, akit Midori a nagymamájának tekint, úgy gondolja, hogy ha boldogulni akar az életben, jó lenne ha szerezne magának barátokat, illetve helyt tudna állni a civilizációban. Ezért cserediáknak álcázva, egy kis segítséggel, sikerül beilleszkednie Oszakában. Lesznek jó barátai, és ellensége is. De amennyire nagy súly nyomja a vállát, annyira jól tudja kezelni a helyzeteket. Ez a kedves lány, olyan természetes, olyan magávalragadó, azt lehetne rá mondani, tökéletes kívül-belül, de... rájön egy-két dologra, hogy mikre képes még. Már nem csak rókaként tud létezni, hanem olyan emberfeletti tehetsége lesz, amivel más embereket tud motiválni. Ezt valaki úgy gondolja rossz dolog, van akinek tetszik. A kérdés az... milyen célból teszi?

"Ha az ember megadja magát a sorsának, sok felesleges fáradságtól kíméli meg magát. Elvégre a földrengést sem lehet elkerülni, csupán meg kell próbálni túlélni."

Természetesen van a könyvben szerelem, barátság, harag, veszekedés, sírás-rívás, örömünnep. :) Minden! Annyira jó fordulatok vannak benne! Olyan izgalmas a könyv vége... én csak ámultam. Egyik titok jött a másik után. De szerencsére mindez úgy derült ki, és a problémák úgy oldódtak meg, hogy az én kicsi szívem megnyugodott. :)

Volt nekem a könyv közepén kicsit unalmasabb rész. Ez csak egy pár oldal volt. Elképzelhető, hogy én nem voltam olyan paszban. Lehet akkor nem kellett volna olvasnom, fáradt voltam. De ha ezt félre tesszük, nem vesszük figyelembe, akkor mondhatom, hogy pörögtek az események, fiatalos lendülettel.
Még pár nappal később, mikor elolvastam, mindig eszembe jutott egy-két jelenet ami a szívemhez közel állt. Eszes Rita ezt jól kitalálta, sikerült összehoznia. Taps-taps! :)

A képen Eszes Rita található! Ez az ő képe!

Na szóval ennyi! Ezt tudtam összehozni az utolsó éjszakán. Gondolom ebből is kitudtátok venni, hogy bátran ajánlom mindenkinek, még annak is, aki ismeretlen ezen a terepen, hisz én is az voltam, mégis remekül szórakoztam!
Bocsi az összecsapott véleményért!

A Mini-könyvklub 12 itt találjátok meg:
http://konyv-sarok.blogspot.com/p/mini-konyvklub-12.html?m=1

Köszönöm Eszes Rita, remélem fogok még könyvedről írni.
Mehet az 5 csillag!

Sziasztok! :)

Szabó Magda: Abigél

Sokak kedvence hozzám is eljutott. A könyvtárból hoztam, amit nem bántam meg. Azon sem csodálkoztam, hogy ilyen magas a százalékos értékelése, ami 95%-ot jelent. Remek könyv volt ez, a többi Csíkos könyvek közül, ahol sok más szerző könyve is jelen van. Többek között Kertész Erzsébet, Fekete István, Szabó Magda, és még sorolhatnám. Tervezek több ilyen Csíkos könyvet elolvasni. Majd meglátjuk.

Szóval ez a kicsit megrázó történet csak úgy megragadt a kezemben. Nem volt semmi kívánság a könyv által, csak a sok ajánlás által kezdtem olvasni. Nem bántam meg, sőt én is azoknak a táborát képviselném akik ajánlják ezt a remek könyvet.

A történet egy 15 éves kislányról szól akinek nincs anyukája, apukájával viszont nagyon szoros kapcsolatot ápolnak. Ennek a tábornokúrnak aki a háború alatt szolgálja hazáját, egy rémes döntést kellett meghoznia. Mégpedig el kell távolítani maga mellől a lányát. Veszélyek lesnek rájuk, így messze Budapesttől egy Árkod nevezetű kisváros bentlakásos gimnáziumába viszi, ahol erős vallást gyakorolnak itt a Matulában. Mivel ez a kislány elszakadt az otthonától, a családjától, akarata ellenére, nagyon nehezen viseli. Nagyon szigorú szabályok között kell élnie ebben a szinte nevezhető börtönben. Az ő élete eddig szórakoztató volt. Használhatott ékszereket, sminket, eljártak bálokba, színházba, most pedig ahova elmehetett, szigorú őrizet mellett, az a templom volt. Semmit nem használhatott amit vitt, mindent ott adtak ki neki amire szüksége lenne az iskolában. Nehéz volt a szabályokat betartania, sőt meg is szegte. Ő maga nem élt ilyen szigorú világban, így egy lázadó, neveletlen diák volt Vitay Georgina. Ahogy teltek a hónapok és kezdte megszokni ezt a rabszolga életet, kiderült, az apja védelmezés szempontjából küldte, rakta be a Matulába. Féltette a lányát a tettei következményeitől, de végül a másik fél, az ellenség, megtudta hol van Gina és mindenáron ki akarta csalni az intézetből, hogy az apját, a háború egyik vezetőjét, vagyis inkább egy fontos alakját, tudják vele zsarolni. A történet végét nem árulom el, és hogy Abigél neve hogy kapcsolódik az egészhez, de nagyon izgalmas.

Vitay Georgina egy jómódú családból származik, aki feltétel nélkül szereti az apját. Ő egy nagyon kedves lány, de a bezártság kihozza belőle a szabadulni vágyást. Megszegi a szabályt, többször is, áruló lesz, mert gyerekesnek tartja az osztálytársait, érzékeny, nagyon sokat sír odabent. Magatartásával küszködő tinédzser, aki nem akarja elfogadni mások döntését a saját feje felett.

Aki annyira nem nőtt a szívemhez az Horn Mici, Kőnig, Kalmár, Torma Gedeon az igazgató. Igazából Kőnig olyan semleges szereplő volt, vagyis néha kedves, néha rossz indulatú számomra.

Akit szerettem Georgina, az apukája, Zsuzsanna és Gina osztálytársai.

Hatással volt rám ez a történet. Izgalmas fordulatok vannak benne, főleg a legvégén. Összességében a történet elejétől vannak izgalmak, érzelmek, ami végig kíséri a könyvet. Kicsit tartottam tőle, mert erősen vallásos témán alapul, de ez egyáltalán nem volt gond. Ez így volt jó! 5 csillag mehet Abigél történetére. Talán máskor újra elolvasom.

Ajánlom azoknak akik egy kis betekintést kívánnak a régi diákéletbe. Kicsik, nagyok egyaránt olvashatják. Csínytevés, jókedv, szomorúság, szökés, hazugság, védőangyal egyaránt szerepel benne.

Szabó Magda művét még biztosan fogom olvasni.

Mary Ann Shaffer és Annie Barrows: Krumplihéjpite irodalmi társaság

Annyira előkelő ez a könyv, annyira kedves számomra. Olyan titokzatos, olyan letisztult.

Örülök, hogy Szabados Ágnes által megvettem és elolvashattam. Imádom ezt a könyvklubbot. NIOK... te csodálatos! :) Ha még nem vagytok tagok, akkor itt megtudjátok nézni miröl is van szó.
https://szabadosagnes.blog.hu/tags/nincsidomolvasnikihivas

A könyvre visszatérve. Első a fülszöveg, azután a vélemény, illetve pár mondat a történetről.

Fülszöveg:
1946 ​januárjában a Londonban élő Juliet Ashton levelet kap egy ismeretlen férfitól a Csatorna-szigeteki Guernsey-ről. A levél írója elmeséli, miért alakították meg a második világháború alatt, a német megszállás idején a Krumplihéjpite Irodalmi Társaságot, és hogyan segítette a sziget lakóit abban, hogy átvészeljék a háborút. Így kezdődik a szívet melengető, varázslatos kisregény, melyben levélváltásokból, apránként rajzolódik ki előttünk a festői Guernsey-n élők humorral átszőtt, embert próbáló története.

Borzasztó éveket határol körbe ez a levelezés. Az emberek nem tudnak boldogok lenni, mert a háború vagy a családját vette el, vagy az otthonát, vagy olyan szörnyűségeket kellett átélnie táborokban, amitől már nem tud önmaga lenni. Több ilyen személy is van a könyvben aki valamit vagy valakit elveszített.

A mi kedves főszereplőnk Juliet Ashton, aki 32 éves, az otthonát elvesztve rátalál Guernsey lakóira, vagyis ők találnak rá. Juliet próbálja íróként élni az életét, nem lett hatalmas sikere, de vannak, akik a szívükbe zárták, és nagyon megszerették ezt a kisasszonyt. A Krumplihéjpite irodalmi társaságról van szó, ami puszta véletlenségből alakult meg. Az éhség volt az oka. Ugyanis a németek szinte mindent elvettek az angoloktól, minden élelmet, hogy a katonák ne haljanak éhen. De ennek a csapatnak mégis sikerült egy malacot megmenteni a katonák elől. Így a boldogsággal és élettel telve, ennek a csapatnak valamit ki kellett találni, hogy a németek nehogy rájöjjenek mit is műveltek. Ez a kezdete ennek a történetnek, amiből tényleg egy könyvklub alakult ki, amit nagyon élveztek a kis sziget lakói.
Juliet meghívást kapott a klub tagjaitól, hogy menjen el hozzájuk. Ugyanis ez a kedves írónő róluk akart írni, hogy mit éltek át a háború alatt. Amit Juliet készített könyvet, annak teljesen más lett a témája és már Londonba sem akart visszamenni, mert annyira jól érezte magát ott, hogy szinte a saját otthonának tartotta. Már megkedvelte az embereket és volt akivel szorosabb kapcsolatot is kialakított.

Ahogy végeztem ezzel a szeretetteljes történettel, bántam hogy vége lett. Nagyon a szívemhez nőtt ennek a könyvklubnak az élete. Annyira kedves és meghatározó volt nekem. Juliet egy magával ragadó, teljes mértékben szívet melengető személyiség. Bár én is ott lehettem volna velük. Mindenki annyira kedves volt a másikhoz, pont ezért, a történet szinte mesébe illő.

Valamiért az előttem forgó jeleneteknek viszont  olyan szürkés világa volt. Jó... ez talán ellent mond az ezelőtti bekezdéssel. Ez talán a borító miatt lehetséges. Ebben a háború utáni időszakban, ahol nem volt más korábban csak bombázás, erőszak, nem is tudtam volna a színes világot elképzelni. Bár ott volt a tengerpart is, számomra mégis kicsit színtelen volt. Ez nem rontott semmit a történeten, csak egy megfigyelés, hogy én milyennek láttam. Szürke, de mégis érzelmekkel teli világ.

Idézetek:

"Ezért imádok olvasni. Az ember érdeklődését felkelti egy icipici részlet, amelynek nyomán eljut egy újabb könyvhöz, és onnan valami apróság révén egy harmadikhoz. Mint egy mértani haladvány, amely sehol nem ér véget, és az ember merő gyönyörűségből foglalkozik vele."

"Olyan türelmetlen voltam, hogy egykettőre végigolvastam. De hamarosan újra neki kezdek, csak most lassabban, hogy mindent magamba szívjak."

Nagyon tetszett nekem ez a könyv, de mégis nagyon nehezen tudtam összeszedni a gondolataimat, hogy miről is tudnék írni. Annyira magába szippantott, és ehhez képest nem vagyok megelégedve a végeredménnyel. De nem tudok többet kihozni magamból. Ezért kíváncsian várom, ti mit gondoltok róla? Jó vagy csak elmegy? :)
Olvastátok már?

Martin Kay: Eastern

Ez a kedves író akinek a könyvét elolvastam, a Twister kiadó által nyert a [bekezdés]-pályázaton. Szerencsére kiadták az Eastern című könyvét. Kezdő író létére szerintem tehetséges. Megmondom őszintén, nem olvastam még ebben a műfajban könyvet, de nagyon tetszett és egy felüdülés volt a többi fantasy, romantika illetve krimi mellett. Jó szívvel néztem, hogy ennek a kötetnek lesz folytatása, amivel remélem a kiadó szintén megajándékoz, megbecsülve a munkámat.

Fülszöveg:

A Titánokkal vívott háborúban porrá lett földön Yuko hírhedt törvényen kívüli. Az elárvult lányt már csak szíve haragja élteti. Konok kitartással űzi Corbent, a gyűlölt zsoldosvezért, hogy elégtételt vegyen élete megnyomorítóján. Útja során nem várt társaságba botlik nővére egykori kedvese személyében. Vajk, az életunt kalandor egyetlen célja, hogy felderítse szerelme halálának körülményeit. Az elkövető nyomai a rettegett zsoldossereghez vezetnek.

Yuko és Vajk kényszerű szövetséget kötnek, hogy kézre kerítsék Corbent, a rájuk leselkedő veszélyek mellett azonban saját démonaikkal is meg kell küzdeniük. Hiába a kettejük között kibontakozó érzelmi kötelék, ha a zsoldosvezéren való elégtételt más módon képzelik el. Vajon sikerül felülkerekedniük önös érdekeiken egymás javára?

Martin Kay mesterien kombinálja a YA klasszikus elemeit a manga akciódús cselekményvezetésével egy fantasztikusan felépített posztapokaliptikus westernvilágban.Könnyed és humoros, letehetetlen olvasmány.

A történet elején megismerkedhetünk egy Yuko nevű lánnyal, akinek eléggé vehemens természete van. Nagyon szimpatikus, laza csaj, akinek nem számít senki véleménye. Egyedül kóborol foltos paripájával a kietlen sivatagban, nem törődve a koszos, foghíjas pornéppel.
A másik szereplő Vajk. Megmondom őszintén engem meglepett a neve. Nekem nem illik bele ebbe a környezetbe, de talán pont ezért különleges. Kiderül, hogy rokoni kapcsolatban vannak, Yuko és Vajk. Remek ez a páros a sztoriban. Vajk a laza, nemtörődöm, mégis óvja a kis inasát.
Yuko pedig pörgős csaj, aki mindenkit csapdába csal, átlát mindenkin. Pattogósabb karakter mint Vajk.

"A lenyugvó napkorong alig derengett át a felhőkön. Amikor utolsó sugarai is a hegyek mögé veszett, percek alatt éjszakai sötétség borult a tájra. Széllökések rázták meg a lombokat, előfutáraként az erdőre zúduló égszakadásnak. A két lovas egymás nyomában botorkált a latyakos ösvényen. Nyakig begombolt kabátjuk alatt vacogó fogakkal tűrték testük kihűlését."

Tehát a könyv első felében kiderül, hogy eléggé erőszakosak tudnak lenni, Yuko illetve Vajk. Tapossák a kilométereket, keresnek valamit, valakit. Vannak gyengédebb jelenetek, vannak erősebbek, de energiájukat és lendületüket nem vesztve haladnak a cél felé, amit semmi áron nem akarnak veszteni.
Később mikor megismerkedünk rosszakarójukkal, nekem kicsit összekuszálós jelenet szerepel a könyvben. Valahogy nem tudtam koncentrálni az eseményekre. Hirtelen üldözés veszi kezdetét, fegyverek ropogása, rohanás, bujkálás. Valahogy nem tudtam követni, hogy most mi van. Lehet ez az én problémám volt, nem voltam jó passzban és ez az olvasás rovására ment, vagy tényleg kusza volt. Nem tudtam elképzelni amit a könyvben olvastam. Ettől eltekintve, mikor a duónk fellélegezhetett, a csetepaté után újra kellemes olvasmány volt aminek folytatását kíváncsian vártam.

Szívemhez közel állt a történet azon része, mikor Vajk szószerint már védelmezte a lányt. Egyre közelebb kerülnek egymáshoz. Lassan olyan érzések veszik kezdetüket amik a mellkasukat nyomják.
Idővel Yuko múltjáról is lehetett olvasni, ami számomra szívbemarkoló volt. Egy kislány volt az, aki nem tehetett arról, hogy szülei mit tettek világra jövetele előtt, és ez sajnos megpecsételte picinyke életét. Hátha ezután egy kellemes személy óvni és szeretni fogja. Megérdemelné!

"Nem tagadhatsz meg te is úgy, mint ő! Még egyszer nem élném túl." 

Amikor azt a szöveget olvastam a hozzá tartozó szövegkörnyezettel, a szívem hasadt meg. Szegény lányt megint elhagyják.

A következő amit nem értettem. Yuko fogja Vajk arcát, már azt hinné az olvasó milyen szép romantikus jelenetet tud elképzelni, erre pofán vág az író és Vajk is Yukot. Milyen elcseszett jelenet. Tátottam a szám és csak a levegő után kapkodtam. Hogy lehet ilyet írni? Az olvasó idegei tönkremennek. :)
Mikor elszaladtak egymás mellől, a pofon után, bíztam benne, hogy Vajk mindig ott lesz Yuko mellett. Ez így is volt. A férfi a nő védőangyala.
Remek jelenet volt mikor a könyv kb 80%-ánál jártam. Jó kis akció volt, a tűz, a bunyó, a puskazörejek, még a párbeszéd is hatalmas volt. Bevolt rezelve a maffia feje mikor a mi hősünkkel állt szembe.

"-Ami azt illeti - jegyezte meg végül -, abban is megállapodtunk, hogy szólni fogsz, mielőtt bajba kever magad. Büntetésből most nem kapsz cukorkát!"

Micsoda vérontás volt a sztori végén. Repültek a végtagok, a fejek. Puska dörrenés és kard suhanás volt minden lépésnél. Kemény ez a csaj és Vajk sem egy anya kicsi fia.
Remek volt a párbeszéd stílusa, nagyon jók voltak a szlengek.
Egy másik vélemény, vagyis inkább megfigyelés: Amíg az író nem kötötte az orromra, hogy vannak a városban mások is, addig nem is gondoltam rájuk. Teljes mértékben azt hittem, hogy egyedül vannak ebben az összecsapásban az ellenfelükkel.

Összességében nagyon jó könyv, tehetséges írónak olvastam el az alkotását. Volt szerencsém egy interjút is készíteni vele, amit korábbi bejegyzéseim között megtalálhattok. Remek, remek! Kérem a következőt, mert nagyon kíváncsi vagyok a folytatásra. :)

Mikor elolvastam ezt a könyvet, annyit mondtam magamban: Wáó!
Nagyon jó volt! Kérdések merültek fel bennem, amire remélem minél hamarabb megkapom a választ. Remek könyvet hozott össze az író, és a képek csodásak voltak. De miért így kellett befejezni? Annyira akartam hogy legyen egy kis romantika. És a legutolsó mondat... az nagyot ütött! Uramisten! Azt nem szeretném ha Yuko újra háttérbe szorulna. Legyen happy end és minél hamarabb kedves Martin Kay!
Egyébként ha így folytatja az írást, biztosan a nagyok között lesz, jó hamar. :)

Utoljára még annyit. A történet és a borító is 5 csillagot ér.

Köszönöm a könyvet Martin Kaynek, és a Twister kiadónak. Köszönöm hogy ennyire nyitottak és általuk megkaphattam a könyvet. :)


Itt láthattok egy kis részletet a könyvből!

Ezen a linken pedig feltudjátok venni a kapcsolatot az íróval! :)

https://www.facebook.com/martinkaywrites/