Szerb Antal: A Pendragon legenda

Könyvtári könyvként szerepelt nálam ez a misztikus krimi, amit egy könyvklub által olvastam el. Negyedévente választunk egyet az MTV A Nagy Könyv című műsorából összeválogatott 100 könyvből. A téli szezonra A Pendragon legendára került a sor. Nagyon a végére húztam az olvasást, de legalább sikerült teljesíteni. Mostanában annyira be vállalok minden kihívást, recenziókat... csak győzzem megcsinálni, és ugye van fontossági sorrend, így néha megcsúszok egy-egy kihívással. Ezt szerencsére tudtam időben olvasni.

Ebben a könyvben az 1900-as évekbe utazhatunk egy kicsit. Olvashatunk benne az emberek problémamegoldó képességeiről, találékonyságukról. Az akkori időben milyen volt egy hatvanszobás kastélyban vendégeskedni, miközben ott bizonyos rejtélyek várnak megoldásra.

A főszerepben egy Bátky János úriember szerepel, aki magyar születésű, de Angliában lakik. A 17. századi angol misztikusokkal foglalkozik. Olyan bizar dolgok érdeklik ezt az embert, amivel egy átlagos ember biztosan nem foglalkozna. Szerepel a felsorolásban a homunkulusz aminek jelentése, mesterséges ember, különleges képességekkel rendelkező lény, latin eredetű szó. Már ennek a szónak olyan ereje van, aminek a hallatán feláll az ember hátán a szőr. Szerepelt még a felsorolásban titkos operációk, kisérletek, valamint gyógyszerek, ásványok és amulettek hatása az emberi szervezetre, viselkedésekre. Talán egy orvosdoktor vagy tudós lenne?

"Pendragon egyébként a walesiek nyelvén sárkányfejet jelent."

Meghívást kap Walesbe, egy kastélyba, hogy betekintést nyerhessen egy ritkaságokat őrzött magánkönyvtárban, ami a Pendragonok, századokra visszanyúló tulajdona. Ám ekkor az éjszakai tartózkodás alatt paranormális eseteknek lesz tanúi. Nemrég megismert bajtársai (Osborn: akit rokoni szálak fűzik Owen Pendragonhoz, azaz Earl of Gwynedd házigazdához, a kastély urához. Maloney: aki egy megrögzött utazó, hátsó szándékkal hozta össze őket a sors.) lépnek a tettek mezejére, és ki akarják deríteni milyen bizonyítható csalások állnak a rémisztgetések hátterében.

Volt ebben a történetben kísérletek axolotlokkal, szellemjárássok, gyilkossági hajlamok, de mégis ami a fő téma ebben a legendában az örökség.
Adott egy nagyon gazdag ember akinek vagyonát sokan irigylik. Vannak akik meg is akarják szerezni. Valamiért a felesége is el akarja tenni lábalól. Sikerül is. Mivel a végrendeletében az szerepelt, hogy ha mesterségesen hal meg, vagyis megölik, akkor a mostani Earl of Gwynedd-re fog szállni a vagyona. Volt esze ennek az úgynevezett William Rosconak. Gondolta, hogy a sok pénz birtoklása veszélyes dolog, még a feleségét is felrakta arra a bizonyos listára. Na... és ebből a sztoriból kifolyólag a felesége vissza akarta szerezni a pénzt, ezért el akarta tüntetni az earlt, az örököst. Pénzéhes kis nőszemély volt, pedig volt vagyona rentgeteg, amivel nem elégedett meg.

"A test, amely karjaim közt kígyózott, hullámzott és vibrált, ezer mozdulatott tudott, és minden mozdulatnál új volt, csodát hordozó, bámulatos és kiismerhetetlen, mint a tenger."

Szerb Antal érdekesre megírta ezt a könyvet. Plussz információkat is kaphatunk bizonyos dolgok valódi létezéséről. Szórakozás közben tanul is az olvasó valamit. Én annyit azért észrevettem, hogy olyan szálak, mellékvonalak is voltak a történetben, aminek szerintem, semmi köze nem volt a könyvhöz. De mindezek nélkül nem született volna meg ez a misztikus és krimi történet.
Szerelmi szálak is akadtak benne, sőt voltak túlfűtöttebb, érzékiebb részek is, de nem ez jellemzi leginkább a könyvet. Igazándiból mindenkinek megvan a stílusa. Szerb Antal ebben a világban mesterkélt jobban. Kicsit be akarta mutatni az axolotlokat, a Rózsakereszteseket, egy kis izgalommal fűszerezve. Amilyen szavakkal jellemezném a könyvet: úrias, erkölcsös, jómódú, vagyonos, visszafogott, halálos, rémisztő.

"...kora ifjúságomtól kezdve városlakó voltam, és a szellemtudományok kizárólagos híve. Sose tudtam két fát megkülönböztetni egymástól." 

Tetszett a könyv, ez volt az első az írótól, de nekem az izgalom, az élvezet hiányzott egy kicsit. Jó könyv, sőt szeretnék még olvasni Szerb Antaltól még, de ez számomra 3,5 csillagot ér. Az biztos, hogy adott ez a könyv is élményt számomra.

Annyit hozzáfűznék még, tudjátok mi az az axolotl? Íme!

Csóti Lili interjúja

Nagyon hálás vagyok azoknak az íróknak, akik egy ilyen kis blogger felkérését nem utasítják vissza. Így jött létre most a harmadik interjúm Csóti Lilivel. Most fog megjelenni az első könyve, a Hetedvérig. Izgatottan várom már. :)
Ebből a kis kérdéssorból sok minden kiderül az írónőről, egy kis betekintés az életébe. Jó volt olvasni a kedves szavait.
Azt azért hozzátenném, hogy egy könyv miatt sikerült kapcsolatba kerülnünk. Mi más miatt lett volna! :)

1. Lili! Ami elsőnek megfogott veled kapcsolatban az az életkorod. Ha nem titok leírom, hogy 18 éves vagy. Most érettségizel és még egy könyvet is írtál. Hogy csináltad ezt?
Csak nyugodtan, sosem titkoltam. Nos, valójában ehhez a történethez hozzá tartozik, hogy a Hetedvériget nem most írtam. 12 éves korom óta írok regényeket, nyilvánvalóan a kezdetekben még meglehetősen megkérdőjelezhető minőségben. Ennek a könyvnek a születésekor 15-16 éves voltam, így akkor még nem kellett foglalkoznom az érettségivel. Mostanában sajnos tényleg kevesebb időm van írni.

2. Mivel még a könyved a nyomdában van és április 30-án várható a megjelenése, mondanál nekünk egy pár szót, kedvcsinálót, ami által az olvasók már kívánságlistára is teszik a könyved?
Természetesen! Talán a legizgalmasabb, hogy ez a könyv különböző érdeklődésű emberek számára is érdekes lehet: van benne gyilkosság, bűnügy, varázslat, titkok, és egy kis szerelem is. Emellett szeretem, ha egy könyvnek jó humora van. A legtöbbször az élet sem csak borongós, vagy felhőtlenül vidám, a kettőnek tehát könyvekben is vegyülnie kell. Igyekeztem egy kis jókedvet is csempészni a regénybe ott, ahol szükség volt rá.

3. Mi ihlette a munkádat? Egyszerűen csak jött egy téma és már vérprofin vitted végig a sztorit?
Dehogy. Azt hiszem, ennyi idő után már mondhatom, hogy az életem egyik központi eleme az írás, és nem hiszem, hogy ez valaha, vagy a belátható jövőben változni fog, de egy könyv születése sosem csak egy lélegzet. Valahogy, ha valamit befejez az ember, rögtön elégedetlen lesz vele, tökéletesíteni akarja, így alakul ki a végére az igazi történet. Én legalábbis így csináltam. A Hetedvérig esetében két dologban voltam biztos: mindenképpen szerettem volna egy nem mindennapi gyilkosságot, amely főként a bosszú és annak jogossága körül forog, illetve egy szereplőt, aki valamilyen módon kapcsolatban áll a túlvilággal, képes kommunikálni a kísértetekkel. Ezt a két pontot kapcsoltam össze, és köréjük építettem fel a történetet, mindig egyre több kis darabkát adva a kirakóshoz.

4. Mivel a Twister kiadónál jelenik meg a könyved a [bekezdés] pályázat keretein belül, mire számítottál mikor beadtad a kéziratodat? Illetve mit éreztél mikor megnyerted?
Valójában, mire a Twister Media pályázatával találkoztam, a könyv egy éve már kész volt, el is küldtem pár kiadónak, de sehol sem jártam sikerrel. Ekkor már a „mit veszíthetek” állásponton voltam. Talán hihetetlenül fog hangzani, de a hirdetés a 17. születésnapomon jött szembe velem. Erra jutottam, ilyenek a véletlenek, és ahogy volt, bármiféle különösebb átgondolás nélkül el is küldtem. Bevallom, nem vártam túl sokat a dologtól, képzelheted, hogy megdöbbentem, mikor először a shortlistre kerültem fel, majd megjött az e-mail, hogy győztes vagyok.

5. A családod hogyan tudott téged támogatni?
Amiben csak lehetett, segítettek. Nagyon sokat köszönhetek nekik, főleg Édesanyámnak, de mindannyin támogattak, mióta csak elkezdtem írni. Nélkülük talán soha nem küldöm el az írásaimat sehova.

6. Annyira fiatal vagy még, előtted az élet. Talán író lesz belőled? Tervezel még könyvet kiadni, vagy a suli az első?
Rengeteg ötletem van még, rengeteg dolgot szeretnék elmesélni, megosztani az emberekkel. Jelenleg úgy érzem, életem végéig folytatnám az írást, ha elképzelem a jövőmet, valamilyen módon ott van az életemben. Ennek ellenére tudom, Magyarország kis ország ahhoz, hogy az írásból megéljek, de ez talán nem is baj. Szeretnék tanulni, alig várom az egyetemet, és, hogy jobban elmerüljek azokban a dolgokban, amiket szeretek.

7. Hol fogsz tovább tanulni? Mi érdekel téged? Abban a szakmában dolgoznál tovább, vagy inkább írnál, ez által meghódítanád a világot?
Egyelőre nem szeretném elárulni, melyik szakokat választottam, hiszen még messze nem biztos, hogy fel is vesznek. Azzal talán nem árulok el nagy titkot, hogy elmondom: az irodalmon kívül a nyelveket is nagyon közelinek érzem magamhoz. Nyelvszakra készülök. És igen, szeretnék majd ezzel foglalkozni. Szívesen fordítanék, tolmácsolnék, noha, ahogy már említettem, az írás is nagyon fontos számomra. Szerencsére összeköthető ez a két álom.

8. Azért van szabadidőd is? Vagy éppen már nem is alszol, mert annyi terved van. Mit szeretsz csinálni?
Nos, találó a kérdésed, bár tudom, képletesen értetted, éppen aludni nem alszom túl sokat mostanában. Az írás nekem egy hatalmas hobbi, ami immár sokkal többé vált. Legtöbbször a szabadidőm maga az írás, ugyanakkor persze más dolgokat is szeretek csinálni, ezekre is igyekszem a tanulás és az alkotás mellett időt szakítani. Talán furcsán hangzik egy 18 éves szájából, de az egyik a főzés, ez például kifejezetten hasznos kikapcsolódási forma.



Remélem tetszett nektek ez az interjú is, és már közelebb is érzitek magatokhoz az írónőt. :) Én azt mondom... ha már csak a könyv borítóját nézzük, fantasztikus. Biztosan sikere lesz.

Köszönöm a Twister Mediának, hogy a szárnyai alá vette. Máskülönben nem jöhetett volna ez létre. Lili neked is hála, hogy szóbaáltál velem. :)

Remélem írhatok még róla, mert nagyon kedves számomra. Ha egyszer sikerül, talán közös képet is tudunk készíteni. :)

Itt tudtok a facebook oldalára lépni:
https://m.facebook.com/csotililiwriter/?tsid=0.13596305795534946&source=result

Sziasztok!

Anna Gavalda: Együtt lehetnénk

Kicsit megilyesztett a terjedelme, mikor a könyvtárból hazahoztam. Azt hittem, majd hetekig fogom olvasni. Sőt, a borítója se tetszett nekem. Olyan szürke, unalmas, feledhető, semmitmondó számomra. Mikor aztán kinyitottam... úgy képzeljétek el, mint egy hatalmas fényáradatot, kirobbant a történet. :) Ilyenkor tapasztalja meg az olvasó, hogy nem lehet borító alapján megítélni egy könyvet. Imádtam Anna Gavalda írónő stílusát. Szerintem nem könnyű munka, mikor 627 oldalt úgy akar megírni valaki, hogy az az olvasó számára egy emlék legyen, hogy máskor is a kezében akarja tudni. Neki sikerült egy fantasztikus könyvet létrehozni.

Ez a mese ami néha a lágy, néha a kemény oldalát mutatta meg, összességében egy francia romantikus, művészi alkotás volt. Ahhoz képest, hogy egy könnyed regénnyel volt dolgom, nagy hangsúllyal szerepelt benne a művészetet és a tudományt.

"Légy kedvesebb azokhoz, akik rendesek veled. Majd ha öregebb leszel, te is rájössz, hogy nincsenek olyan sokan." 

A főszerepben egy Camille nevű fiatal lány, aki nem találja a helyét a nagyvilágban. Családi problémák adódnak, és szó szerint az utcára kerül. Nem sok híja volt, hogy elveszti az eletét, de egy kedves, ismerős házaspár felajánl neki egy zegzugos, ütött-kopott lakást, aminek a falai épphogy állnak egy emeletes ház legtetején lévő pár négyzetméteren. Szóval, elég morbid körülmények között él, de legalább nem az utcán.
Ez a lány nagyon tehetséges rajzban, de egy kis ideig nem képes dolgozni. Később megjön a kedve, amikor is lázasan, betegen rátalál egy kedves ember, Philibert. Leviszi magához, csak pár emelettel lentebb , és onnantól kezdve megváltozik az élete, az életvitele.
Kettő férfi él egy hatalmas lakásban, Philibert és Frank. Nagyon különböző személyiségek, de ahogy Philibert megmentette Camillet, úgy Camille, mint egy angyal, hatalmas változást hozott a két fiú életébe. Teljesen összekovácsolódnak, Camille az anorexiás művész, Philibert a képeslapot áruló, visszafogott, ámde nagyon tanult férfi, és Frank... a szakács, aki imádja a motrokat és borzalmas a stílusa, lekezelően viselkedik másokkal. Mind a hármuk ad a másik életébe egy kis pluszt. Megkedvelik egymást, mint egy szép család, fura szokásokkal.

Konkrétan a történet Frank és Camille kapcsolatára terelődik át. Két nagyon eltérő személyiség egymásba szeret, de nem adják meg maguknak azt a lehetőséget, boldogságot, hogy egymásé legyenek.

"Micsoda hangerő, úristen, micsoda hangerő! Nyilván rátesznek még egy lapáttal, ez már hihetetlen... Frank valószínűleg megkérte a csajt, hogy túlouzzon egy kicsit. De mi a fene, talán sziréna van ennek a kurvának a torkában, vagy mi?"

Időközben hozzájuk költözik Frank nagymamája, aki anyja helyett anyja volt. Camille ápolgatja és amikor már megkapta Paulette a nagymama azt a boldogságot, amikor megtudta, hogy az ő Frankje boldog lesz, benőtt a fejelágya az ő kicsi unokájának, akkor elaludt a tolószékben ott, ahol leélte életét. És most, hogy  a fiatalok visszavitték régi, virágokkal díszített otthonába, annyira beteljesedett az élete, már többet nem kívánhatott, és végleg elaludt. Ez a szituáció eltaszította egymástól Camillet és Franket. De végezetül, mikor Frank elutazott volna, mert semmi nem köti már Párizsba, feladták makacsságukat és önfejűségüket, győzött a szerelem és beismerték, hogy ők egymásnak vannak teremtve.
A legvégén olvashattam róla, éppen mi zajlott a szerelmes éveik alatt, de csak egy kis betekintés volt egy családi, baráti lakomára. Nekem kevés volt, úgy olvastam volna még. Nem volt elég ez a 627 oldal.

"-Camille!Aludt? Vagy csak úgy tett? Mindenesetre nem válaszolt.-Nagyon szeretek veled lenni...Kis mosoly.Álmodott? Vagy aludt? Ki tudja..."

Számomra kedvenc lett ez a könyv. Az öt csillag helyett tizet adnék, ha lehetne. Fura volt az elején, hogy rentgeteg párbeszéd van benne, szinte csak abból áll, de gyorsan hozzászoktam és egyáltalán nem zavart. Olvasatja magát ez a könyv. Annyira jól kivan találva.
Lehet az írónő az egyik kedvencem lesz. Listámra is rakom a könyveit. Tehát 5 csillag, de 10-et adnék.

Ezt a könyvet egy facebookos csoport ajánlása miatt olvastam el. Januári kihívás volt a Könyvmoly Klub Függőknek csoportban.
Itt tudjátok megnézni:
https://m.facebook.com/groups/251800485691609?ref=bookmarks

Remélem tetszett az összeállítás és amit írtam a könyvröl. Olvassátok el bátran! Nektek is tetszeni fog! :)
Sziasztok!

Eszes Rita - interjú

Eljött az az idő, hogy Eszes Ritával tudtam egy remek interjút készíteni. Megsúgom nektek ez már a második ilyen témájú írásom, úgyhogy kezdek megelégedni magammal. :)

Amikor írtam neki (ternészetesen a könyvéről, mert nekem annyira tetszett, hogy muszály voltam ezt elmondani neki) nagyon kedves volt. Azt gondolná egy blogger, hogy az írók nem szeretik mikor ilyenekkel zargatják, de tévedtem. Legalábbis nála. Hatalmas jószívvel, könnyedséggel beszélt velem, írt nekem, és ez nagyon megmaradt bennem. Így fogok ezután emlékezni Ritára. :)

Szóval minden mesét félretéve, olvassátok el Rita történetét! Remekül vette ezt az akadályt is, és fantasztikusakat írt nekem a kérdésekre. Egy lehetőség, hogy belássunk a kulisszák mögé, betekintést nyerjünk egy író életébe. Íme hát! :)

1. Akik olvasták a könyvedet, leginkább pozitívan értékelték a munkádat. Mesélj nekünk arról, hogyan kaptál ihletet a Rókatündér létrejöttéhez?
Az már elég régóta érlelődött bennem, hogy szeretnék írni egy történetet, ami Japánban játszódik. A középiskolában japánul tanultam, majd egy évet töltöttem ott cserediákként, és azóta is sokszor megfordultam az országban látogatóban. Sokáig egy reál történetben gondolkodtam egyébként. Aztán ahogy végigjártam a saját emlékeimet, valahogy minden történet a kétarcúságra futott ki. Már az országot is sokban másmilyennek képzeljük szerintem, mint amilyen valójában. Amikor pedig ott éltem, olyan szempontból én is kettős életet éltem, hogy japán iskolába jártam és japán családnál laktam, de közben az ott megismert külföldiekkel igyekeztünk minden olyat is felfedezni, amit, nos, nem annyira mutattak volna be nekünk. És ha az ember a családja és a barátai nélkül van a világ másik végén, akkor az egy nagyon jó önismereti utazás is, könnyű meglátni saját magunk kettősségét is, hogy milyenek vagyunk igazán, a megszokott elvárások nélkül. Szóval ez a sok-sok észrevett belső ellentét hozta a kétarcú kicunékat a történetbe, akik elég jellemző mitológiai alakok Japánban, és ebbe a regénybe tökéletesen beleillettek. Igazából csak felerősítették az emberekben és a világban – nem csak Japánban – meglévő kettősségeket.

2. Mennyire azonosul veled ez a történet? Ez egy teljesen kitalált alkotás, vagy valamennyire a tested-lelked benne szerepel?
A megjelenést követő első interjúkban mindig leszögeztem, hogy Midori nem én vagyok, de ez valószínűleg nem teljesen igaz. A vele történő események nagy része velem vagy körülöttem is megtörtént, bár sokszor azért másként reagáltunk helyzetekre. A szereplőket is mind valós személyekből gyúrtam, egyrészt, hogy ne legyenek felismerhetőek, másrészt, mert egy regénybe nem fér annyi ember, mint amennyivel a valóságban interakcióba kerülünk egy igen eseménydús év alatt. Szóval ez a könyv az én kifordított világom. A szívem és a lelkem mindegyik írásomban benne vannak, ahogy átalakítva az élményeim is. De valóban, sok visszajelzést kaptam, hogy ennél a regénynél ez különösen érződik.

3. Az előző kérdésemet azért tettem fel, mert említetted, és a könyved legvégén is lehet olvasni, hogy te magad is jártál Japánban, mint cserediák. Mesélnél nekünk erről? Gondolom, napokat lehetne regélni az élményeidről. Biztosan vannak kedves emlékeid! 
Nagyon nehéz lenne most kiragadni egy-két kedves emléket egy olyan évből, amit a mai napig életem legmeghatározóbb időszakaként emlegetek. Én ott lettem az, aki vagyok. Bár hiszem, hogy az ember folyamatosan változik, szóval inkább úgy mondom, hogy az én- és világképemet az ott tapasztaltak alapján alakítottam ki. Nem elsősorban Japán miatt, hanem, mert a védett burok ellenére is, amit az ösztöndíj szervezett kerete adott, igazából egyedül kellett helyt állnom tizennyolc évesen, egy teljesen idegen közegben. A japánok mellett rengeteg embert, nézőpontot, vallást, életutat megismertem a világ minden tájáról. Szóval, ha minden embernek lehetősége lenne a felnőtté válás küszöbén elmenni egy hosszabb időre valami távoli helyre, szerintem megvalósulna a szépségkirálynők álma, a világbéke.
De hogy eleget tegyek a kérésnek is, a legkedvesebb emlékem a családom, ahol a szüleimet a mai napig anyunak és apunak hívom, és ha felhívom őket, hogy haza szeretnék menni, akkor megkérdezik, mikorra legyen kész a szobám. A japán anyukám egyszer bevitt a munkahelyére, és mindenkinek úgy mutatott be, hogy a lánya vagyok. Aztán tök komolyan mindenkitől megkérdezte azt is, hogy ugye, mennyire hasonlítok rá, és irtó jól szórakozott a zavart arcokon. De szegény ő volt az is, akit baromira leégettem egy múzeumban, ahol szintén le kellett venni a cipőt, ugyanis megkérdeztem egy ötujjas zoknit viselő pasit, hogy hol vette azt a mókás cuccot. Ez még az itthoni lábtyű időszak megjelenése előtt volt, viszont kiderült, hogy Ázsiában ilyet a lábgombások viselnek, higiéniai okokból. De egy-két esetet leszámítva azért nem viselkedtem úgy, mint egy elefánt a porcelánboltban, jól sikerült beilleszkednem. Annyira, hogy egyszer betelefonáltam a barátnőm iskolájába, hogy beteg, és a beszédem alapján elhitték, hogy japán vagyok. Erre a mai napig baromi büszke vagyok, de persze ma már nem csinálnám meg.

4. Hogyan élte át a családod ennek a könyvnek a szerepét? Biztosan sok munka volt vele! Tudtak támogatni, vagy rosszul érintette őket mikor elvonultál alkotni, írni?
Nagyon szerencsés vagyok, egy kicsi, de támogató családdal a hátam mögött. A férjem elképesztően sokat segít, mindenben. Ha kell, meghallgat, ha kell, rám csukja az ajtót, intézi a gyereket, és természetesen ő a legfontosabb anyagi támogatóm is. A Rókatündér írásából konkrétan az maradt meg, hogy a leadási határidő előtti utolsó két hétben költöztünk új városba, ráadásul albérletbe, és még a kisfiam sem tudta elkezdeni az új óvodát egy hónapig. A férjem meg minden reggel felkerekedett vele, és délig magamra hagytak ebben a csodás, tóparti házban, hogy legyen minden nap négy órám írni és szerkeszteni a kéziratot. Nem tudom, hogy valaha is meg tudom köszönni neki eléggé, hogy ilyen. Talán ez az írásos vallomás jó lesz kezdetnek.

5. Te, mint író, milyen tapasztalataid vannak ezen a területen? Hogyan sikerült azzá válnod?
Nem tudom, hol indult pontosan az íróvá válás folyamata, mert egész életemben írtam szövegeket, mindenfélét. Visszajelzést viszont csak arról kaptam, ami a munkámhoz kapcsolódott, mert a saját fikcióimat szép csendben és nagy titokban kezeltem mindig. De akkor mondom onnan, hogy megírtam az Illangókat, ez volt az első regényem, amit be is fejeztem, és amit a Könyvmolyképzó Kiadó Aranymosás nevű irodalmi pályázatára küldtem be. Mivel korábban nem tanultam írástechnikát, csupán a magam szórakoztatására írtam, volt mit kalapálni a történeten, ami szerencsére így is közönségdíjas lett. Ez a visszajelzés nekem pont azért volt nagy szó, mert korábban még az ismerőseim elől is dugdostam az írásaimat. Nagyon boldog voltam. Aztán megkaptam a szerkesztőmet, és elkezdtünk olyan „apró” kérdésekkel foglalkozni, mint például, hogy kinek is szól a regény. Korosztály, zsáner, írói ígéret, ilyeneket tanultam az első közös munkánk alatt, ami egy intenzív és szuper élmény volt, és szerintem jól sikerült a végeredmény.

6. Mit üzennél azoknak akik írni szeretnének? Mennyi áldozatot kell adni, hogy egy remek, sikeres könyvet tudjon valaki készíteni?
Hát először is köszönöm, hogy úgy érzed, nekem megvan ez a recept. Másodszor pedig, embere válogatja, ki, mit érez áldozatnak. Szerintem kellenek hozzá olyan dolgok, mint mindenhez, amiben valaki  jó akar lenni: kitartás, alázat, türelem. A tehetség tök jó alap, de ezek nélkül nem sok labdába rúg vele az ember. Szerencsére ma már vannak nagyon jó írástechnikai tanfolyamok, amik fejlődési lehetőséget nyújtanak, én például egy híján a saját kiadóm Íróiskolájának összes kurzusát elvégeztem már, mindet az után, hogy igent kaptam az első regényemre. De vannak nagyon jó írástechnikai blogok, könyvek is, amiket érdemes olvasni. És azt gondolom, az is nagyon fontos, hogy az írás rendszerré váljon, akármilyen kicsit is, de minden nap kellene írni valamit, ha valaki ezzel szeretne foglalkozni. Ezt a szokást én is még csak most próbálom megvalósítani, de hiszek benne, hogy hasznos lesz.

7. A közeljövőben várhatunk tőled újabb regényeket?
Nagyon remélem, hogy idén megjelenhet az első regényem, az Illangók folytatása, amit, ha minden jól megy, összesen három kötetesre tervezek. Közben pedig egy másik történeten is dolgozunk egy író társammal közösen, de babonából többet nem árulok el a jövőről.

8. Mit szeretsz csinálni a szabadidődben?
Természetesen írni! Meg olvasni, emberekkel találkozni, hogy aztán beleírhassam őket mindenféle történetbe. Na, jó, csak viccelek. Szeretek romos helyek közelében fantáziálni, meg a természetben sétálni és állatok után leskelődni. És beszélni, lehetőleg egy bögre kávé fölött. Tényleg rengeteget beszélek.

9. Miket olvasol szívesen? Van kedvenc könyved, műfajod?
Régen főleg a klasszikusokat szerettem, de mostanában sok kortárs szórakoztató irodalmat olvasok, amik kirántanak a valóságból, megnevettetnek, és a könnyedségükkel visszaadják az emberiségbe vetett hitemet. Esküszöm, nem reklám, de a Könyvmolyképző Vörös és Rubin Pöttyös sorozatait forgatom mostanában legtöbbet. Nyilván azért írok én is a kettő közül az egyik sorozatba, mert olvasóként is ezt szeretem. Ha viszont egy darab kedvenc könyvet kell kiemelni, akkor azt hiszem, Leon Uris Exodusát mondom, ez régi szerelem, de én hűséges típus vagyok.

10. Van kedvenc karaktered a Rókatündérben?
Hűha, illendő egyáltalán választanom közülük? Nem is tudom. Talán Tristant és Reit volt a legérdekesebb írni, ők külön-külön is mókásak, de együtt különösen. A legjobb barátaimról mintáztam őket, akik egyébként soha nem alkottak egy párt (az a csavar, ami velük történik a könyvben, valóságos, csak épp mással esett meg). Valószínűleg ezt az igazság alapú merítést az olvasók is megérezték, mert a visszajelzések alapján ugyanúgy szeretik őket, mint a főszereplő párost. Akiket természetesen szintén imádok, de valóban nekem is egy kis pluszt ad ehhez a két karakterhez, hogy olyan emberekhez kötöm őket, akik a mai napig fontosak az életemben.

11. Hogyan lehet íróként megfelelni a médiának? Sokan veszik fel veled a kapcsolatot? Tudod tartani a tempót, vagy van mikor nemet kell mondanod?
Szerintem ez olyan dolog, hogy ha az ember szeretné, hogy ismerjék és olvassák, akkor örülnie kell a megkereséseknek. Biztosan van az a szint, ahol ez esetleg terhessé válik, de én bőven nem tartok ott. Nekem az is nagyon inspiráló a mindennapokban, ha magánemberek, olvasók írnak rám vagy küldenek képet arról, hogy épp náluk van a regényem. Hálás vagyok, amikor bloggerek interjút kérnek tőlem, mert ez azt jelenti, hogy tetszett nekik, amit írtam, és további gondolatok és kérdések merültek fel bennük a könyvvel vagy a bemutatott kultúrával kapcsolatban. Az, hogy meghívjanak beszélgetésekre, könyvtárakba, iskolákba, az még csak most kezd elindulni, és örömmel állok elébe.

12. Felismernek téged az utcán, szoktak autogramot kérni?
Neeeeem, ilyen még soha nem történt velem, de kétszer felismertek névről, és az valami hihetetlenül jó érzés volt, meg persze kicsit zavarba ejtő is. És néha eldugok aláírt könyvjelzőket a könyvesboltokban lévő könyveimbe, szóval kéretlenül is szórom az autogramokat. Az mindig jó érzés, ha valaki visszajelzi, hogy örült ennek.

Köszönöm szépen az interjút!

Remélem tetszett nektek! Írjatok nyugodtan ha jó munkát végeztünk! Bár Ritáé az elismerés leginkább.

Itt találjátok a facebook oldalát:
https://m.facebook.com/rita.eszes?tsid=0.756404323437458&source=result

Itt pedig a weboldalát:
http://www.eszesrita.hu/?fbclid=IwAR0Smkzm0nWa-Q2bSljJDIpEnk2BBlDgA6kKBKkf3qrgL-TYfKhl668pwpw


Sziasztok! :)